A SZEZON

2011 december 5. | Szerző: Yildizz

 

“Az utóbbi 7 hónapom tanulságai: Az írek szeretik a (sok) sört, kupisak és 3 generáció simán elmegy együtt bulizni (nagymama, apuka-anyuka, 2-3 éves gyerekek) és minimum egy új tetoválással térnek vissza. Ha gond van a férfiak nyugodtak, a nők kikérik maguknak nem túl nőies stílusban. Az angolok ragaszkodnak a megszokott szobához/ételhez/programhoz/személyzethez, ha a bizalmukba férkőzöl bármit eladhatsz nekik. A skandinávok eleinte nagyon hideg népek, de ha ügyes vagy, hamar felolvad a jég. Mindent tudni akarnak a lehető legapróbb részletekig. A finn akcentus nagyon aranyos. A svédek a leginkább távolságtartóak. A dán csoki finom, a norvég vendégek a legcsendesebbek. A törökök sokban hasonlítanak a magyar vendégekhez, mindent szeretnének lehetőleg akciósan vagy inkább ingyen. Az utószezonban érkeznek a legproblémásabb vendégek. A kéthetente egy szabadnap az 3 havonta egyet jelent. Azért jó kis tapasztalat volt. :)”

Ezzel zártam az idei turisztikai szezont a napfényes Kusadasiban. Valóban jó tapasztalat volt. Ennek már másfél hónapja, de most jutottam el odáig, hogy virtuális papírra vessem gondolataimat.
Nehezen indult a dolog, mert hiába elenyésző a török vendégek száma a szállodában, az utazási irodák, a postás, a takarítónők, a szerelők és a konyhai személyzet sem áll a helyzet magaslatán ha az angol nyelvvel próbálkozol. Marad hát a testbeszéd és a szótár. Mondanom sem kell, hogy kedves kollégáim hatalmas türelemről tettek tanúbizonyságot, amikor  legelején kézzel- lábbal próbáltam elmagyarázni, hogy eldugult a lefolyó, csöpög a csap, a salátát csak bizonyos zöldségekből készítsék szósz nélkül stb.
Mert, hogy a recepció a szálloda szíve-lelke, pláne Törökországban. Itt mindenki megáll egy szóra, a vendég, a pincér, a manager, a könyvelő… annyi információ áramlik át rajta egy nap alatt ami egy adminisztrációs munkakörben egy év alatt sem. Ja azért persze adminisztrálni is kell meg pénzt váltani, vészhelyzetet megoldani, beszámolni, felvenni, lemenni, áthúzni, kitárni, ELADNI, szórakoztatni, nevetni, sírni, szeretni, együttérezni, segíteni, segíteni, segíteni, minden nap. A törökök verhetetlenek ha kereskedelemről van szó mindent eladnak úgy, hogy olyan szívesen hagysz ott egy vagyont, mint még soha. Nekem ez kicsit idegen volt az elején, de szerencsére ebbe is hamar belerázódtam. A hierarchikus gondolkodásmódjuk azért kicsit maradi nekem, mert nem nagyon szeretem ha “lenéznek” és próbálnak lenyomni ahelyett, hogy együttműködve sikert érhetnénk el. Ez szerencsére csak egyetlen emberre volt jellemző, de sajnos pont a közvetlen főnökömre. Hálás vagyok, mert a szálloda összes többi alkalmazottja egy angyal volt velem, úgyhogy elviseltem a banyát. A SZEZONBAN azért mindenki kicsit kifordul magából. 6-7 hónap folyamatos munka, hétvége és szabadság nélkül. Pénz van, de szabadidő nincs. Télen meg jöhet a jól megérdemelt pihenés. Persze az meg unalmassá válik egy idő után, így lesz ez egy ördögi kör. Télen a nyarat várjuk nyáron a telet. Na jó azért nem ennyire szögletes a dolog, ezen a nyáron például meglátogatott a családom egy része és a barátaim is, és nyaraltam (meg dolgoztam) velük egy hatalmasat.

Most hogy vége lett a fél éves hajtásnak hazajöttem kicsit feltöltődni és töröm a fejem azon, hogy mi legyen az áthidaló megoldás a téli időszakra.

Még csak pár hete vagyok itthon, de már is hiányzik Baklavaország. 🙂

Tévézzünk

2011 április 1. | Szerző: Yildizz

 Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy kihagyjam bármelyiket is a kedvenc sorozataim közül, éppen ezért megérkezve törökhonba bőszen nyomkodtam a távirányító gombjait, hogy ráakadjak valamelyik kedvencre. Aztán hamar kedvemet szegték, mivel a végén mindig valami “made in Türkiye” szappanoperába botlottunk, és itt meg is állt az élet, mindenki a képernyőre szegezte a tekintetét. Én próbáltam csendesen lázadozni, tüntetőleg kivonulni, de ezzel senkit sem hatottam meg, így hát nagy duzzogásom közepette végignéztem egy-két részt az itteni kedvencekből. Hmm.. ez nem is annyira nyálas, nahát, ez egész izgalmas, jaj de édes ez a gyerek… és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mostanra már én tartom a legjobban számon az aznap esti programot.

Íme egy kis ízelítő:

Hétfő- Ezel

Az egyik legkedveltebb sorozat, mely nézők millióit szegezi a televízió elé néhány órára. Szerelem, ármány, árulás, vér… minden meg van benne, ami egy igazi belevaló filmhez kell. Ezel, Ayşen, Ali és a többiek hétről hétre meglepő fordulatot produkáló történetét pár napon belül már Magyarországon is vetítik majd.

Kedd- Öyle bir gecer zaman ki

Az én kedvencem mind közül. Ennek a sorozatnak már több női rajongója van, tekintve, hogy nincs benne annyi agresszió, mint a hétfői sorozatban. Van helyette régi idők szép emléke, szerelem, féltékenység és az édes kis Osman, aki ugyan csak 4 éves forma, de felnőtteket meghazudtoló módon játssza a szerepét. A Hollandiából Isztambulba vonatozó, Alit a családjától elszerető Karoline akcentusa borzasztóan zavar, de ezt még azért elnézzük 🙂

Szerda- Muhteşem Yüzyıl

Az oszmánok dicsőséges száz évét hivatott bemutatni a sorozat, legalábbis a cím szerint. Tény, hogy a történet leginkább a palotában játszódik, ami nem is olyan nagy baj, mert a külsős helyszíneket nem sikerült túl profi módon megoldani. A magyarországi hódítás valahogy így nézett ki: Lajos király éppen vacsorázott egy ifjú párral, akiknek a lakodalmát ülték, amikor is Sultan Süleyman megérkezett seregeivel, (körülbelül 5 katona) majd 2 ágyúdörrenéssel bevették a várunkat, melyet 2 katona őrzött. Lajos megpróbált meglépni a titkos folyosón vendégeivel, de a szemfüles ellenség elfogta vendégeivel együtt, s a vőlegényt meg is ölték. Az ara mostanság jelent meg a szerájban, az Oszmán birodalomban, hogy bosszút álljon a férje haláláért. A történet kulcsfontosságú szereplője Hürrem, akinek karakteres szerepe nélkül azt hiszem nem nagyon akadna nézője a sorozatnak. A német származású színésznő a valóságban is ugyan olyan bájos akcentussal szerepel, mint a filmben, ezt a múltheti díjátadón hallhattuk is, ahol ő adta át a legjobb sorozatokért és filmekért járó elismeréseket. Majd a végén őt is meglepték egy kis szoborral, amitől teljesen sokkot kapott. 🙂

Csütörtök- Fatmagül’ün suçu ne?

Bizarr kezdet után a sorozat megakadt és hétről hétre ugyan az történik, legalábbis én semmi változást nem tudok felfedezni. Nem is nézem már hónapok óta… Sok rajongója akad azonban, akik a sírós Fatmagülnek szentelnek pár órát a csütörtök estéjükből.

Csütörtök 2- Kurtlar vadisi pusu

Hidegvérű gyilkosok, maffia, öldöklés, groteszk poénok. Nekem ennyiben ki is merül a film, a férfi nézők persze imádják. Vajon hány háztartásban mehet a harc Fatmagül és a farkasok között?

Péntek- Geniş Aile 

Teljesen értelmetlen vígjátéksorozat. Ulvi és barátai minden héten megnevettetik a törököket, meg azért ha nagyon koncentrálok, akkor engem is.

Szombat- Yahşi Cazibe

Szintén vígjáték sorozat és ennek sincs túl sok értelme, bár én ezt azért jobban élvezem. Ide is jutott egy külföldi akcentusos, jelen esetben Cazibe Azerbajdzsánból, aki minden mondathoz hozzáteszi azt, hogy “he”. Na nekem meg erről az idős szomszédasszonyságok jutnak eszembe otthonról, akiknek hallásuk már nem a régi, így bármint mondok ez a válasz: HE? 🙂

Vasárnapra eddig nem találtam túl sok érdekeset.

Ezek a sorozatok persze csak a töredékei annak a hatalmas anyagnak, amit a török filmipar leforgat. És akkor a mozifilmekről még nem is beszéltünk.

Otthonról majd’ az összes török TV csatorna elérhető ennek a programnak a segítségével:

http://www.szoftverbazis.hu/szoftver/readon-tv-movie-radio-player.html

Töltsétek le, telepítsétek fel és jó tévézést!

Şirince

2011 március 7. | Szerző: Yildizz

 Kedves blogolvasók!

Régen nem írtam már nektek, mentségemre legyen, hogy elromlott a gépem, ékezetek nélkül pedig nem olyan élvezetes 🙂

Nos, úgy döntöttem, hogy ma egy közeli kis faluba kalauzollak el titeket, és frissen szerzett élményeimet osztom meg veletek.

Sirince, Kusadasitól mindössze félórányi autóútra van, Selcukon át, ahol pedig Ephesus évezredes romjai találhatóak, de erről majd máskor. Klausztrofóbiásoknak, szédülősöknek, autóban félősöknek meggondolandó az út, avagy valamiféle nyugtató jellegű teát vagy gyógyszert töltsünk magunkba indulás előtt. Ugyanis a keskeny, kacskaringós hegyi utat ha párosítjuk a török vezetési stílussal és váratlanul szembejövő hatalmas turista busszal… nem is részletezem tovább. Az útikönyv szerint a szőlőültetvények és barackfák varázsolnak majd el az út során. Nos, aki minden parától mentes biztosan örömét leli majd az utazásban is. Tehát ha kibírtuk rosszullét nélkül (én általában akkor dobnám ki a taccsot amikor éppen megérkezünk) akkor az úti célunk kárpótol majd minket mindenért.

Sirincét ortodox görögök lakták egészen az Első Világháború végéig, amikor is, az ismert “csereprogram” keretében Görögországban élő törököket telepítettek a faluba. Manapság a görög-török kultúra tökéletes szintézisének tekintik a falut, s az ott élő embereket.

A legenda szerint a falu eredeti neve Cirkince azaz csúnya volt, mégpedig azért, mert a helyiek meg akarták kímélni magukat az idegenek zavaró jelenlététől. És mi is lehetne nagyobb “turista távoltartó-erő” mint egy falu, melyet Csúnyának hívnak. Egy két bátor jelentkező mégis megnézte magának ezt a helyet, s lassan lehullott a lepel az ádáz hazugságról, hogy ez a hely nem hogy nem csúnya, de kifejezetten kedvükre való. Így kapta hát végül mai nevét, mely aranyosat, szépet jelent. Ezek után pedig már nem is csoda, hogy látogatók hada lepi el a kicsiny falut nap, mint nap egyediségre, újdonságra, autentikus élményre vágyva. 

Én az odaúton lelkesen ecseteltem útitársaimnak, hogy milyen jó is az, hogy nincs túl sok turista Sirincében, hogy elkerülte a “futószalagot” és ezáltal megmaradt olyan, olyan…különlegesnek. Megérkezésünkkor azonban leesett az állam, hiszen kb. 15 hatalmas turistabusz álldogált a parkolóban, s ontotta magából az összes “különlegességre” vágyó nemzetiséget. Valószínűleg előző látogatásomkor kifogtam egy turista mentes napot, vagy egy év alatt lett ennyire felkapott az én kis rejtett falum, de az biztos, hogy én ennyi embert ott még nem láttam. Fel lettem világosítva, hogy de, itt jellemzően nagyon sokan vannak, és aki egyszer itt járt ha teheti visszatér még sokszor. Ilyen aspektusból nézve már más volt a helyzet. Lássuk csak, mit tudhat ez a falu, hogy nem érzed magad úgy, mintha már a századik ugyanolyan helyen járnál?

Először is nincs sehol tülekedés, hosszú sorok és idegeskedő emberek. Köszönhető ez annak, hogy itt nem kijelölt útvonalak vannak, hanem az egész falu maga a látványosság, mehet mindenki amerre lát. Nincsenek kerítések, az emberek élik mindennapjaikat, megszokták már a fényképezőgépek villogását. Kérdés persze, hogy mennyire jó ez nekik, de most a látogatók szempontjából vizsgálódtam. A falu nagy része piacként is funkcionál, tágas utcákkal és egyáltalán nem tolakodó árusokkal, ami lássuk be Törökországban ritkaságba megy. Az éttermek, kávézók helyi jellegzetességeket és török hagyományos ételeket, italokat kínálnak, nyoma sincs bármilyen amerikai, ázsiai vagy nyugat-európai “majmolásnak”. Az árak minden pénztárcához mérten ki vannak kialakítva, mindenki jóllakhat, ehet-ihat, mulathat és garantáltan elégedetten fog távozni. Ami szerintem a legjobb, hogy a bazárban nem a szokásos szuvenír-gagyit próbálják az utazókra tukmálni, hanem helyi alapanyagokból készült, jellemzően hand-made áruk közül válogathat az ember lánya (avagy fia). Kézi szövésű szőnyegek, textilek, táskák, ruházat, faragott csecsebecsék, helyben készült olíva olaj, szappanok, lekvárok és így tovább. Innen tényleg be lehet szerezni olyan ajándékokat és emléktárgyakat, melyek még egyedinek mondhatóak, manapság ez pedig nagy szó ám…

A leghíresebb vonzerőt hagytam utoljára. Sirincében található a környék leghíresebb borászata, melyben a létező összes gyümölcsből, mely a környéket megtalálható, ínycsiklandozó bort készítenek. Az epertől a sárgadinnyén át a szederig mind-mind megtalálható itt a polcokon. Bárhol kóstolhatsz belőlük, csak aztán tudj dönteni 🙂

Az én kedvenceim Sirincében: reggeli török módra, füge lekvár, málnabor, olvía szappan, gyertyatartók, terítők

Néhány pillanat képekben:

Földrengésre hangolva

2011 február 9. | Szerző: Yildizz

 

Az Alföldön nőttem fel amiről mindenkinek – Petőfi csodálatos verse ellenére is- a végeláthatatlan pusztaság, a róna üressége ötlik fel. No, nem is láttam túl sok mindent egészen 6 éves koromig, amikor is egy távoli ( a szó minden értelmében) rokon felkarolt és elvitt magához Vácra és környékére nyaralni. Akkor láttam először dombokat, majd hegyeket életemben. És bizony hatalmasat csalódtam, mert azok a hegyek nem olyanok voltak, mint amilyeneket én lerajzoltam: hatalmasak, hegyes csúccsal és jégsapkával a tetejükön. Hiába nekem akkor még csak a mesekönyveim voltak és a fantázia, nemhogy Internet, meg ismeretterjesztő TV csatornák. Nem is hittem hát először a távoli rokonnak, biztos voltam benne, hogy átver és azok ott nem hegyek. Megegyeztünk hát, hogy a Buda és Visegrád környéki “földóriások” nagy dombok és nem hegyek. Így történt, hogy beleszerettem az utazásba, mint hatalmas kalandba és maradok is hódolója örökre.

Első külföldi nyaralásomra a főiskolás éveim alatt került sor (akkor már tudtam, hogy milyenek a valódi hegyek) Horvátországban és Itáliában. Akkor lettem a tenger szerelmese. Épp ezért spanyolországi Erasmusos félévem alatt nem sokszor mozdultam el a beachről. 🙂 Tunéziában egy fakultatív programról hazafelé tartva elhatároztam az arab sivatag melegétől elbódulva hogy én biza külföldön fogok élni, és idegent fogok vezetni. Azaz, hogy magyart. És minő meglepetés pár év múlva Törökországba fújt a sors szele. Magyart még nem vezetek, de már úton vagyok…

Így nyílik hát ki számomra szépen lassan a világ kincsesdoboza, s az egykori alföldi táj bájos ürességét már több élmény váltotta fel, mint amennyire néhány éve gondolni mertem volna. Láttam tehát hegyet és völgyet, tengert és óceánt, szigetet és… Na de hogy mindez megmozduljon? Na kérem szépen erről nem volt szó!

Törökországban gyakoriak a földrengések, az ország nagy része ugyanis az észak-anatóliai törésvonal felett fekszik. Emellett pedig nagyon sok kisebb nagyobb törésvonal tarkítja az amúgy is színes török földrajzot. Az első földrengés-parám körülbelül 4 hónapja volt, akkor már fél éve éltem itt és semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Előtte meg pláne nem. Így hát nem is nagyon tudtam mire vélni a dolgot, egészen addig, amíg a párom be nem rontott a szobába h indulás lefelé földrengés volt. MICSODA??? Nekem a földrengésről mindig borzasztó pusztítás, hatalmas veszteségek és a halál gondolata jut eszembe, a híradásoknak köszönhetően. Meg persze a családomnak is, akiket azon nyomban riasztottam is, szegények egész éjjel nem aludtak. Azóta történt már kisebb-nagyobb megrázkódtatás, a legnagyobb versenyző 4,9-es , ami azért már eléggé megrázó élmény volt. A családomnak az első történetből okulva másnap szólok. A legszörnyűbb viszont mégsem ez volt, hanem a múlthéten 3 éjszakán át, minden hajnalban 4 óra körül arra ébredni, hogy valaki rángatja az ágyadat. Meg az asztalt a széket, remeg az ablak is… és pár pillanat alatt magadhoz térni az édes álomból, te jó ég, már megint megmozdult a Föld alattunk.

A törökök nagy része egyébként valóban tart a földrengésektől, van is miért, ugye mindannyian hallottunk már a szörnyű esetekről országszerte. Az viszont, hogy mennyire próbálják megvédeni magukat már teljesen változó. Több szempont lehetséges egyrészt egyénfüggő, függ attól, hogy mekkora erősségű a rengés, hogy mikor volt az utolsó no és attól, hogy milyen az idő. Az első két ok egyértelmű a másik kettő már a törökök szélsőséges magatartását mutatja. Ha például nem volt rengés fél éve, majd egyszer csak megcsörrennek a csillivilli kávéscsészék a vitrinben, akkor bizony Allah látja lelküket, sietnek ki az utcára mindent hátrahagyva. Ha azonban egy hete tart a buli, akkor már csak unottan megjegyzik egymásnak “Deprem oldu” földrengés volt. Az időjárás pedig olyan szempontból játszik szerepet a menekülésben, hogy nyáron akár reggelig is elüldögélnek a közeli parkban a pokrócon teát szürcsölgetve, friss forró kenyeret ropogtatva a szomszédos pékségből. Mindezt persze a földrengéstől való félelem okán, valójában pedig jól el lehet beszélgetni a rég nem látott szomszédokkal. Na jó, ezt azért kisarkítottam, de valahol félúton ott az igazság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ami most van télvíz idején, ilyenkor biza mindenki keres inkább egy földszinten lakó rokont, összegyűlnek és ott tanakodnak arról, hogy milyen félelmetes is volt ez az utóbbi rengés és ki mit csinált éppen amikor történt.

BTW mindenki tudja, hogy ez komoly dolog, hiszen hallottunk már nem egy olyan esetről, amikor sok embernek esélye sem volt kimenekülni az otthonából, még mások az utcán nézték végig amíg mindenük odaveszik. Mit lehet tenni kérdem én, mire a válasz imádkozni, reménykedni. Insallah nem esik bajunk.

Itt a múlthéten voltak sorozatos rengések, de most lekopogom pár napja lecsitult Föld anyánk, maradjon is így.

Hogyan ne hízzunk meg Törökországban 2. rész

2011 február 2. | Szerző: Yildizz

 

Örömmel jelentem, hogy közben visszaérkeztem Baklavaországba, itt meg kicsit nagy a felfordulás, azért voltam ennyire elveszett.

Nos, csak, hogy folytassam rögtönzött kulináris körutazásunkat a török ebédlőasztal körül, gondoltam stílusosan a teámmal és a sütivel (nesze neked diéta) leülök és befejezem a történetet.

Ott tartottam tehát, hogy a délutáni éhséget dönerrel elcsapva és hazaérve vagy anyuka kavargatja a vacsorát a konyhában, vagy én rögtönzök valamit. Törökországban a vacsora a főétkezés. Még nálunk (legalábbis az én családomban) ebédre rotyog a leves, a pörkölt nokedlivel; készül a tejfölös ubisali, netán valami süti, addig mindez Törökországban néhány órával később történik. Télen 7 óra körül, nyáron 8-9 órakor kerülnek a gőzölgő finomságok az asztalra. A mediterrán életforma nem ismeretlen a fél éves spanyolországi élet után, azzal a különbséggel, hogy ott sziesztát szigorúan betartotta boldog-boldogtalan No, itt senki sem él efféle pihenőidővel 🙂

Van tehát a leves, a főétel, köret és természetesen a saláta. Na meg a korábban már említett kenyér. Ha nem is forró és ropogós így este, de még mindig finom… Ezeket így együtt egy időben falatozzák, kicsit ebből kicsit abból. Csak mint a reggelinél, egy kis édes, sós, keserű, mézes vajas falat után egy kis tojás, szalámi majd lekvár stb.

 A kóla elmaradhatatlan kelléke a vacsoráknak, és ha az ember lánya nemet kiált a fekete kalóriabombára, kikerekedett szemek és kérdő arcok pásztázzák, hogy ugyan mi lehet annak az oka, hogy nem kér.
Egy későbbi bejegyzésben majd leírom, hogy melyek a család kedvencei vacsorára.

Hogyan ne hízzunk meg Törökországban? 1. rész

2011 január 15. | Szerző: Yildizz

A kérdésre a mai napig nem találtam meg a választ, de a jelenlegi keserves diétám okán, arra gondoltam leírom hogyan is zajlik egy nap az evés-ivás témakörben Törökhonban.

Legalábbis az én kis török családom körében. Ugye, azt már írtam, hogy nem volt kegyes hozzám Fortuna a munkakereséskor így időm nagy részét otthon töltöttem családi körben. Azért írok most múltidőben, mert éppen Magyarországon tanyázom (még egy hétig), no meg azért mert most újra (sokadjára) elhatároztam, hogy én biza szembemegyek a török étkezési hagyományokkal, lázadok vagy éhen halok, de nem hízhatok többet.

Tehát kezdjük a reggelivel. Jellemzően a friss ropogós forró kenyeret minden földi jóval megrakodva , falatozva, arra szoktam gondolni, hogy Magyarországon épp a levest szürcsöli a jónép, ugyanis mi délben reggelizünk. De akkor nagyon. Aki hamarabb kel és dolgozni megy, általában valamilyen péksüteménnyel üti el reggeli éhségét, addig a még a “valódi reggeli” ideje el nem érkezik.

Délben tehát megtelik a nagymama háza az iskolából hazarohanó gyermekekkel, nőkkel, munkából ebédszünetre érkező férfiakkal és elkezdődik a reggeli. No azt azért senki se gondolja, hogy 11-kor kelünk majd nagy álmosan összedobunk egy omlettet bolti narancslével. A reggelit hosszas előkészület előzi meg, tekintve, hogy mi szem szájnak ingere, az egy egyszerű szürke hétköznapon is ott pihen a szoba közepén, egy hatalmas tálcán, melyet mindenki szakosan törökülésben körbeül evéskor.

Lássuk hát miből áll egy átlagos reggeli török módra (a teljesség igénye nélkül): tea, tea, tea, főtt tojás, 2 féle lekvár, vaj, 2-3 féle sajt, natúr saláta mindenféle öntet nélkül, tea, padlizsán, joghurt, tea, olívabogyó, paradicsompüré, tea, szalámi és az én legnagyobb ellenségem és szerelmem a friss, forró, ropogós kenyér.

Mindezt ügyesen elhelyezve egy hatalmas alumíniumtálcán, melynek “becipeléséhez” általában két ember kell. 

Persze szoktunk néha asztalnál is enni, vagy éppen egy romantikus falusi reggelizőben, utóbbi alkalmával készült a kép:

A legfinomabb kenyér (ekmek):

Simit, közkedvelt reggeli péksütemény, és az apróságok:

Az elmaradhatatlan török tea (çay), melyet különleges tulipán alakú pohárban szolgálnak fel:

A reggeli után közvetlenül jöhet a török kávé, cukorral természetesen. Majd miután elpakoltunk a fejedelmi reggeli után a víz már forr a második kávéhoz ami rendszerint instant, tejjel, cukorral. Ehhez sokszor kekszet vagy süteményt is tálalnak, csak megjegyzem körülbelül 1,5 órája reggeliztünk meg.

Török kávé (türk kahvesi):

A nap további részét általában mindenki távol tölti az otthonától, egészen a vacsoráig. 4-5 óra tájban azért már megéhezik az ember lánya. Én általában dönert eszem, ami a melegszendvicshez hasonlít a leginkább, és a legkülönbözőbb ízesítésekkel és töltelékkel lehet kapni. Kérhetjük kenyérben avagy pitában (pide). Ayrannal (sós joghurtital) leöblítve igazi laktató finomság.

Csirkés szendvics (tavuk döner):

Ha egy kiadósabb dönert választok, nem leszek éhes még vacsoraidőben, no de sebaj, lesz még rá lehetőség bőven. De erről majd legközelebb…