Az Alföldön nőttem fel amiről mindenkinek – Petőfi csodálatos verse ellenére is- a végeláthatatlan pusztaság, a róna üressége ötlik fel. No, nem is láttam túl sok mindent egészen 6 éves koromig, amikor is egy távoli ( a szó minden értelmében) rokon felkarolt és elvitt magához Vácra és környékére nyaralni. Akkor láttam először dombokat, majd hegyeket életemben. És bizony hatalmasat csalódtam, mert azok a hegyek nem olyanok voltak, mint amilyeneket én lerajzoltam: hatalmasak, hegyes csúccsal és jégsapkával a tetejükön. Hiába nekem akkor még csak a mesekönyveim voltak és a fantázia, nemhogy Internet, meg ismeretterjesztő TV csatornák. Nem is hittem hát először a távoli rokonnak, biztos voltam benne, hogy átver és azok ott nem hegyek. Megegyeztünk hát, hogy a Buda és Visegrád környéki “földóriások” nagy dombok és nem hegyek. Így történt, hogy beleszerettem az utazásba, mint hatalmas kalandba és maradok is hódolója örökre.
Első külföldi nyaralásomra a főiskolás éveim alatt került sor (akkor már tudtam, hogy milyenek a valódi hegyek) Horvátországban és Itáliában. Akkor lettem a tenger szerelmese. Épp ezért spanyolországi Erasmusos félévem alatt nem sokszor mozdultam el a beachről. 🙂 Tunéziában egy fakultatív programról hazafelé tartva elhatároztam az arab sivatag melegétől elbódulva hogy én biza külföldön fogok élni, és idegent fogok vezetni. Azaz, hogy magyart. És minő meglepetés pár év múlva Törökországba fújt a sors szele. Magyart még nem vezetek, de már úton vagyok…
Így nyílik hát ki számomra szépen lassan a világ kincsesdoboza, s az egykori alföldi táj bájos ürességét már több élmény váltotta fel, mint amennyire néhány éve gondolni mertem volna. Láttam tehát hegyet és völgyet, tengert és óceánt, szigetet és… Na de hogy mindez megmozduljon? Na kérem szépen erről nem volt szó!
Törökországban gyakoriak a földrengések, az ország nagy része ugyanis az észak-anatóliai törésvonal felett fekszik. Emellett pedig nagyon sok kisebb nagyobb törésvonal tarkítja az amúgy is színes török földrajzot. Az első földrengés-parám körülbelül 4 hónapja volt, akkor már fél éve éltem itt és semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Előtte meg pláne nem. Így hát nem is nagyon tudtam mire vélni a dolgot, egészen addig, amíg a párom be nem rontott a szobába h indulás lefelé földrengés volt. MICSODA??? Nekem a földrengésről mindig borzasztó pusztítás, hatalmas veszteségek és a halál gondolata jut eszembe, a híradásoknak köszönhetően. Meg persze a családomnak is, akiket azon nyomban riasztottam is, szegények egész éjjel nem aludtak. Azóta történt már kisebb-nagyobb megrázkódtatás, a legnagyobb versenyző 4,9-es , ami azért már eléggé megrázó élmény volt. A családomnak az első történetből okulva másnap szólok. A legszörnyűbb viszont mégsem ez volt, hanem a múlthéten 3 éjszakán át, minden hajnalban 4 óra körül arra ébredni, hogy valaki rángatja az ágyadat. Meg az asztalt a széket, remeg az ablak is… és pár pillanat alatt magadhoz térni az édes álomból, te jó ég, már megint megmozdult a Föld alattunk.
A törökök nagy része egyébként valóban tart a földrengésektől, van is miért, ugye mindannyian hallottunk már a szörnyű esetekről országszerte. Az viszont, hogy mennyire próbálják megvédeni magukat már teljesen változó. Több szempont lehetséges egyrészt egyénfüggő, függ attól, hogy mekkora erősségű a rengés, hogy mikor volt az utolsó no és attól, hogy milyen az idő. Az első két ok egyértelmű a másik kettő már a törökök szélsőséges magatartását mutatja. Ha például nem volt rengés fél éve, majd egyszer csak megcsörrennek a csillivilli kávéscsészék a vitrinben, akkor bizony Allah látja lelküket, sietnek ki az utcára mindent hátrahagyva. Ha azonban egy hete tart a buli, akkor már csak unottan megjegyzik egymásnak “Deprem oldu” földrengés volt. Az időjárás pedig olyan szempontból játszik szerepet a menekülésben, hogy nyáron akár reggelig is elüldögélnek a közeli parkban a pokrócon teát szürcsölgetve, friss forró kenyeret ropogtatva a szomszédos pékségből. Mindezt persze a földrengéstől való félelem okán, valójában pedig jól el lehet beszélgetni a rég nem látott szomszédokkal. Na jó, ezt azért kisarkítottam, de valahol félúton ott az igazság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ami most van télvíz idején, ilyenkor biza mindenki keres inkább egy földszinten lakó rokont, összegyűlnek és ott tanakodnak arról, hogy milyen félelmetes is volt ez az utóbbi rengés és ki mit csinált éppen amikor történt.
BTW mindenki tudja, hogy ez komoly dolog, hiszen hallottunk már nem egy olyan esetről, amikor sok embernek esélye sem volt kimenekülni az otthonából, még mások az utcán nézték végig amíg mindenük odaveszik. Mit lehet tenni kérdem én, mire a válasz imádkozni, reménykedni. Insallah nem esik bajunk.
Itt a múlthéten voltak sorozatos rengések, de most lekopogom pár napja lecsitult Föld anyánk, maradjon is így.
Földrengésre hangolva
2011 február 9. | Szerző: Yildizz
Az Alföldön nőttem fel amiről mindenkinek – Petőfi csodálatos verse ellenére is- a végeláthatatlan pusztaság, a róna üressége ötlik fel. No, nem is láttam túl sok mindent egészen 6 éves koromig, amikor is egy távoli ( a szó minden értelmében) rokon felkarolt és elvitt magához Vácra és környékére nyaralni. Akkor láttam először dombokat, majd hegyeket életemben. És bizony hatalmasat csalódtam, mert azok a hegyek nem olyanok voltak, mint amilyeneket én lerajzoltam: hatalmasak, hegyes csúccsal és jégsapkával a tetejükön. Hiába nekem akkor még csak a mesekönyveim voltak és a fantázia, nemhogy Internet, meg ismeretterjesztő TV csatornák. Nem is hittem hát először a távoli rokonnak, biztos voltam benne, hogy átver és azok ott nem hegyek. Megegyeztünk hát, hogy a Buda és Visegrád környéki “földóriások” nagy dombok és nem hegyek. Így történt, hogy beleszerettem az utazásba, mint hatalmas kalandba és maradok is hódolója örökre.
Első külföldi nyaralásomra a főiskolás éveim alatt került sor (akkor már tudtam, hogy milyenek a valódi hegyek) Horvátországban és Itáliában. Akkor lettem a tenger szerelmese. Épp ezért spanyolországi Erasmusos félévem alatt nem sokszor mozdultam el a beachről. 🙂 Tunéziában egy fakultatív programról hazafelé tartva elhatároztam az arab sivatag melegétől elbódulva hogy én biza külföldön fogok élni, és idegent fogok vezetni. Azaz, hogy magyart. És minő meglepetés pár év múlva Törökországba fújt a sors szele. Magyart még nem vezetek, de már úton vagyok…
Így nyílik hát ki számomra szépen lassan a világ kincsesdoboza, s az egykori alföldi táj bájos ürességét már több élmény váltotta fel, mint amennyire néhány éve gondolni mertem volna. Láttam tehát hegyet és völgyet, tengert és óceánt, szigetet és… Na de hogy mindez megmozduljon? Na kérem szépen erről nem volt szó!
Törökországban gyakoriak a földrengések, az ország nagy része ugyanis az észak-anatóliai törésvonal felett fekszik. Emellett pedig nagyon sok kisebb nagyobb törésvonal tarkítja az amúgy is színes török földrajzot. Az első földrengés-parám körülbelül 4 hónapja volt, akkor már fél éve éltem itt és semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Előtte meg pláne nem. Így hát nem is nagyon tudtam mire vélni a dolgot, egészen addig, amíg a párom be nem rontott a szobába h indulás lefelé földrengés volt. MICSODA??? Nekem a földrengésről mindig borzasztó pusztítás, hatalmas veszteségek és a halál gondolata jut eszembe, a híradásoknak köszönhetően. Meg persze a családomnak is, akiket azon nyomban riasztottam is, szegények egész éjjel nem aludtak. Azóta történt már kisebb-nagyobb megrázkódtatás, a legnagyobb versenyző 4,9-es , ami azért már eléggé megrázó élmény volt. A családomnak az első történetből okulva másnap szólok. A legszörnyűbb viszont mégsem ez volt, hanem a múlthéten 3 éjszakán át, minden hajnalban 4 óra körül arra ébredni, hogy valaki rángatja az ágyadat. Meg az asztalt a széket, remeg az ablak is… és pár pillanat alatt magadhoz térni az édes álomból, te jó ég, már megint megmozdult a Föld alattunk.
A törökök nagy része egyébként valóban tart a földrengésektől, van is miért, ugye mindannyian hallottunk már a szörnyű esetekről országszerte. Az viszont, hogy mennyire próbálják megvédeni magukat már teljesen változó. Több szempont lehetséges egyrészt egyénfüggő, függ attól, hogy mekkora erősségű a rengés, hogy mikor volt az utolsó no és attól, hogy milyen az idő. Az első két ok egyértelmű a másik kettő már a törökök szélsőséges magatartását mutatja. Ha például nem volt rengés fél éve, majd egyszer csak megcsörrennek a csillivilli kávéscsészék a vitrinben, akkor bizony Allah látja lelküket, sietnek ki az utcára mindent hátrahagyva. Ha azonban egy hete tart a buli, akkor már csak unottan megjegyzik egymásnak “Deprem oldu” földrengés volt. Az időjárás pedig olyan szempontból játszik szerepet a menekülésben, hogy nyáron akár reggelig is elüldögélnek a közeli parkban a pokrócon teát szürcsölgetve, friss forró kenyeret ropogtatva a szomszédos pékségből. Mindezt persze a földrengéstől való félelem okán, valójában pedig jól el lehet beszélgetni a rég nem látott szomszédokkal. Na jó, ezt azért kisarkítottam, de valahol félúton ott az igazság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ami most van télvíz idején, ilyenkor biza mindenki keres inkább egy földszinten lakó rokont, összegyűlnek és ott tanakodnak arról, hogy milyen félelmetes is volt ez az utóbbi rengés és ki mit csinált éppen amikor történt.
BTW mindenki tudja, hogy ez komoly dolog, hiszen hallottunk már nem egy olyan esetről, amikor sok embernek esélye sem volt kimenekülni az otthonából, még mások az utcán nézték végig amíg mindenük odaveszik. Mit lehet tenni kérdem én, mire a válasz imádkozni, reménykedni. Insallah nem esik bajunk.
Itt a múlthéten voltak sorozatos rengések, de most lekopogom pár napja lecsitult Föld anyánk, maradjon is így.
Oldal ajánlása emailben
X